A hegedű nyilvánvalóan nem arab eredetű hangszer, azonban széles körben adoptálták a XIX. századtól kezdve Egyiptomban. A klasszikus egyiptomi zenében felváltotta a kamanche-t, habár a népzenében még mindig használják azt. A hegedű tökéletesen beleillik a klasszikus arab zenébe, mivel az arab zene negyed és mikrohangjait is lehet játszani rajta. Továbbá, nagyon expresszív hangszer, ami tökéletes az arab zene rendkívül emocionális, improvizatív természetéhez.

A tradicionálisabb arab zenében gyakran csak szóló hegedű hallható, míg zenekari darabokban a XX. század közepétől, beleértve sok modern hastánc zenét, általában nagy vonós szekció játssza az elsöprő dallamokat és a kiemelt szólókat.

A hegedű megszületésében minden bizonnyal komoly szerepe van a keleti rebab Europába kerülésének. Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a XVI. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban.

Felhasznált irodalom:
[hu.wikipedia.org]
[en.wikipedia.org]