A szultáni háremek világa általában megmozgatja a fantáziánkat. Azt képzeljük, hogy itt gyönyörű nők éltek luxus körülmények között, a szultán ki-be járkált, és kedvére válogatott a csábos, átlátszó ruhájú hölgyek közül. Ez a világ évszázadokig el volt zárva a külvilág elől, így aztán mindenféle mendemonda kelt szárnyra arról, hogyan is élt a török elit a szeráj falai között. A valóság azonban ezúttal is szürkébb mint a fantáziánk.

Háremek nem csak az oszmán palotákban léteztek, hanem a keleti kultúrákban is. Kína, Perzsia, Mezopotámia és Bizánc urai is tartottak fenn háremet nőrokonaik, rabnőik, ágyasaik számára, s lak­részeiket ugyanúgy eunuchok őrizték, mint Sztambulban. Mi több: a hárem intézménye még Firenze uraitól sem volt idegen!

A régi törvények szabályozták, hogy egy férfinak legfeljebb négy felesége lehetett, de arra nem volt előírás, hogy mennyi ágyast tarthatott. Arra viszont komoly szabályok vonatkoztak, hogy a feleségeket, a születendő gyermekeket hogyan kell eltartani. Így csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy egynél több nőt vegyenek feleségül, és rajtuk kívül még háremet is tartsanak. A birodalomban a hárem és annak nagysága azt mutatta meg egy férfiról, hogy mennyire tehetős, hiszen annak fenntartása elég költséges volt. Ezért a hárem tulajdonképpen társadalmi pozíciót jelzett. Nem csoda hát, hogy a legnagyobbal az uralkodók rendelkeztek. A Topkapi Szerájban előfordult, hogy negyvenezer ember élt a háremhölgyekkel, az őrökkel és a szolgálókkal együtt.

A titokzatos hárem

A hárem szót övező erotikus képzetekkel szemben a szultáni hárem valójában uralkodói rezidencia volt – és egyben oktatási központ is. Az oszmán palota, a szeráj három részből: külső és belső palotából és a háremből állt. A kor avatott ismerője, Halil Inalcık szerint a belső palota (az enderûn) az Oszmán Birodalom férfi tisztviselőit képző elitiskola volt, míg a hárem színvonalas nőneveldeként működött. A háremben ugyanakkor az uralkodói család az őket kiszolgáló rabnőkkel, ágyasokkal és háremagákkal élt egy fedél alatt.

A Topkapi szeráj volt a szultán legszebb és legfontosabb palotája, mely 1465-ben épült, és négyszáz éven át volt az Oszmán Birodalom központja. Az Aranyszarv-öböl és a Márvány-tenger között fekszik, az úgynevezett Szeráj-csúcson. Egy különálló épület adott helyet a híres Topkapi Szerájnak, ahol a szultán háremhölgyei éltek. A szultáni család lakosztályait míves csempe borította, s minden lakrészben állt egy díszkút is. Termeiket beépített kandalló fűtötte, de a háremagák és dzsárijék hálótermében csupán egyetlen faszén tüzelésű vagy padlóba ásott kályha adott meleget. A hárem három konyhája közül a padisah kései vacsorája a „Madárházban” készült, míg az anyaszultánnő és a feleségek külön konyhán éltek. A személyzetet a szeráj fő konyhája látta el. Bár a köztudatban mesebeli élet, egész napos zeneszó, keleti csodák élnek a háremmel kapcsolatban, ez azért közel sem így nézett ki a valóságban. Díszes öltözékek helyett a háremben élők csupán három, az enderûn lakói két rend ruhát kaptak évente. A szerájban felszolgált ételek is ízletesek voltak, de a korabeli körülmények miatt sokan tüdővészben haltak meg.

Az „utánpótlás” főleg rabszolgapiacon vásárolt nők és foglyok csapataival érkezett a Portára. Sok zsenge lányt a mai Ukrajna, Lengyel- és Oroszország területén portyázó krími tatárok vagy az Észak-Afrikába betörő török kalózok hurcoltak el. De az északi tartományok birodalmi kormányzói is vásároltak lányokat, hogy az udvarba küldjék őket ajándék gyanánt. A Kaukázusban élő 19. századi cserkeszek és más előkelő muszlim családok pedig azzal fejezték ki az uralkodóház iránti hűségüket, hogy lányaikat az udvarnak ajánlották. A 19. és 20. század fordulóján Lejla Szaz költőnő jegyezte le, hogy „némelyik cserkesz asszony a padisah háremében rájuk váró fényűző életről énekelt dalokkal altatja lányait”.

Azt a szerencsés leányzót, akit háremhölgynek jelöltek, először egy bába és orvos vizsgálta meg. Ezután a háremben töltött egy éjszakát, s szakavatott nők figyelték, hogy milyen mélyen alszik, nem horkol-e. Az ágyasok körébe csak a kívánatos külsejű és jellemű lányok kerülhettek be. Çağatay Uluçay történész megemlíti, hogy némelyik szultán akár alattomos módszerekkel is háremébe hozatta a kiszemelt nőket. De a fenséges padisah és családja szórakoztatására nemcsak rabokat gyűjtöttek a palotába, hanem törpéket, némákat és udvari bolondokat is. A próbát kiállt lányok először is új nevet kaptak (általában perzsát: Ruhșah, Hoșneva, Dürrișehvar), s koruk szerint helyezték el őket a több száz szobás hárem kijelölt lakosztályában. Ezután kezdődhetett a szigorú iskoláztatás. Magasabb rangú háremnők (kalfák és uszták) felügyeletével kellett tanulmányozniuk az iszlám vallást, a török kultúrát, az udvari etikettet. Emellett társalogni is tanultak, kézimunkázni, írni-olvasni, táncolni, hangszeren játszani. A szépíráson és a kódexek aranyozásán kívül a szeráj jellegzetesen affektáló beszédstílusát is elsajátították.  Képzése végeztével az újoncból előbb ágyas, majd további tanulás után kalfa (szolgáló), illetve uszta (mester) lehetett. A hat-nyolc évig is tartó oktatás magas színvonalát jelzik a szeráj csodás oszmán kalligráfiái – vagy azok az irodalmi jártasságra utaló török nyelvű levelek, amelyeket a rabnők közül szultánfeleség rangjára emelkedett Hürrem írt a Magyarországot Mohács után meghódoltató I. (Nagy) Szulejmánhoz.

A hárembe a szultánon kívül csak nagyon kevesen léphettek be, ők is szigorú óvintézkedések mellett. Még a legrangosabb oszmán tisztségviselők sem láthatták a szultán ágyasait, nem hogy keresztény gyaurok. Innen ered hát a hatalmas kíváncsiság és mértéktelen fantázia, amely belengi a háremek világát. A háremet kasztrált fekete eunuchok őrizték. Őket többé-kevésbé megfosztották a férfiasságtól, bár ez nem mindig sikerült tökéletesen, és a többségben azért még jócskán dúlt a vágy, amelyre vagy a hölgyekkel vagy egymás között kerestek valamiféle enyhülést. A Szudánból és Dél-Abesszíniából eununchnak elrabolt fiatal fekete fiúk kasztrálását felső-egyiptomi kopt kolostorok szerzetesei végezték – egészen a 19. századig, amikor az oszmán állam betiltotta a külhoni rabszolgák kereskedelmét.

A szerájban igen nagy súlyt fektettek a fegyelemre is; a leányok hálótermeiben alvó kalfák ügyeltek éjjel-nappal a rendre. A háremrend igazi őre azonban a fekete eunuchok vezíri rangú elöljárója, a Boldogság Házának agája volt, akit a köznyelv egyszerűen „a lányok agájának” nevezett. A hárembe természetesen néha beengedték az orvosokat és a bábákat, illetve külsős zenészeket. Ez utóbbiak általában bekötött szemmel léphettek csak be a hárembe, ahol muzsikájukkal szórakoztatták a lányokat. Bár elvileg az eunuchok vigyáztak a hölgyekre, ha azok jól lefizették őket, a kasztrált fiúk kisebb-nagyobb szívességeket megtettek a lányoknak. Ám ha egy hölgyről kiderült, hogy szabályt szegett, az eunuchok büntették meg őket – többnyire kivégzéssel. 

A háremhölgyek és a szultán

Valójában a hölgyek élete szomorú és magányos volt. Naphosszat arra vártak, hogy a szultán kiválassza őket, hiszen ez volt a felemelkedésük egyetlen lehetséges útja. Ugyanakkor gyilkos intrikák folytak a háremben, mert a riválisok igyekeztek betenni egymásnak: gyakoriak voltak a viták, veszekedések, árulások, rágalmazások, mérgezések is. A többség soha életében nem került a szultán ágyába. Ők szűzen élték le az életüket, és vagy leszbikusok lettek, és egymás karjaiban kerestek vigasztalást, vagy a fiatal, jóképű eunuchokkal barátkoztak össze – amennyire lehetett.

Sokáig terjedt az legenda, hogy amikor a szultánnak kedve támadt egy hancúros éjszakára, akkor felsorakoztatták előtte a háremhölgyeket. A szultán végigsétált előttük, majd a kiválasztott nő előtt leejtett egy kendőt. A valóságban ez persze nem így történt. Ha a szultán hölgytársaságra vágyott, akkor neki is be kellett tartania a protokollt. Először is látogatást kellett tennie az „főfeleségénél”, aki mindent elkövetett, hogy marasztalja őt. Ha ellen tudott neki állni a szultán, akkor jöhetett a hölgyek seregszemléje. Akit a szultán kiválasztott, azt a többiek elkezdték felkészíteni a fenséges úrral való találkozóra. Bevezették a fürdőbe, ahol húsz lány fényesre csutakolta, az eunuchok megmasszírozták, majd újabb lánycsapat eltávolított a testéről minden nem kívánatos szőrszálat. Ezután vágyat serkentő illatszerekkel kenték be a testét, és pompás fürtökbe rendezték a haját. Mindez csak néhány óráig tartott, és ezalatt a szultán „türelmesen” várt, és nemegyszer el is ment a kedve az egésztől. Ezután a háremhölgyek hosszú menete kísérte a kiválasztott hölgyet a szultán szobájába.

A nász után a szultán fürödni ment, ezalatt a lány átkutathatta a szultán ruháit, és a zsebekben talált pénzt megtarthatta. Mire a szultán visszatért, a lányt már elvezették, és listába rögzítették a hölgy nevét és a találka időpontját, arra az esetre, ha várandós lesz, igazolni lehessen, hogy valóban a szultán az apuka. A hölgy ezután egy másik lakrészbe került, ugyanis feljebb lépett a ranglétrán, és most már kevesebb lánnyal kellett megosztania a szobáját, és kezdhetett reménykedni a gyerekáldásban. Azok a háremhölgyek, akik fiút szültek a szultánnak, saját lakrészt és külön kíséretet kaptak. Az a feleség lett a legmagasabb rangú, aki az első fiút szülte. Neki járt az a kiváltság is, hogy a szultánnak minden péntek éjszakát vele kellett töltenie, és nagy volt az esélye, hogy az ő fia lett a következő szultán. A szerájban nőttek fel a szultán lánygyermekei, a fiúkat néhány éves korukban elválasztották az anyjuktól, és egy mesterre bízták, akik felügyelte az oktatásukat.

A lányutódokra nem várt éppen mesebeli élet. Őket erőszakkal kényszerítették házasságra idegen férfiakkal diplomáciai célok érdekében. Azokat a lányokat, akik muszlim férfi háremébe kerültek, az a „megtiszteltetés” ért, hogy első feleségek lettek, sőt nő létükre tőrt viselhettek. Mivel az ilyen nők a szultán lányaiként férjüknél magasabb rangúak voltak, joguk volt ahhoz, hogy ők parancsoljanak a férjüknek, sőt el is válhattak tőle. Ez a kivételes helyzetük azonban csak addig volt meg, amíg apjuk, a szultán élt. Az uralkodó halála után viszont egy sorba kerültek a többi feleséggel, és megszűnt minden kiváltságuk.

A fiú trónörökösöknek különös sorsuk volt a szerájban. Mindenki várta a születésüket, a szultán maga is boldog volt, hogy a hatalom utódlása biztosítva van, mégis, a fiúgyerek veszélyt is jelentett, legalábbis így vélték. Mivel a török hagyományok szerint nem az elsőszülött fiúgyermek örökölte a trónt, hanem a fiúk közül a legrátermettebb, az uralkodó halála után sok esetben törtek ki harcok fiúutódok között, mivel mindenki apja nyomdokaiba akart lépni. Amelyik háremhölgynek fia volt, az igyekezett mindent megtenni, hogy a fia hatalomra kerüljön Ez a legügyesebb cselszövőknek kedvezett, így a válide pozícióját általában intelligens, jó politikus, intrikákban jártas asszony töltötte be, aki fiának a későbbiekben is hasznos tanácsadója lehetett. Az a szerencsés pedig, aki kapcsolatokkal és elég furfanggal rendelkezett, hogy megszerezze a hatalmat, általában megölette rá veszélyes fiútestvéreit, vagy legalábbis életük végéig börtönbe záratta őket. Így hát nem csupán a hatalomért, hanem az életükért is harcoltak a szultán fiai.

A szultáni hárem asszonyainak hatalma és befolyása

Muszlim tradíció szerint az „anya joga Isten joga”, így a válide, a szultán után a legfontosabb személy volt a birodalomban. A válide szultána (oszmán-törökül: والده سلطان – szó szerint: „a szultán anyja” –, válide szultán vagy szultán nagyasszony) oszmán uralkodói cím, melyet általában a szultán anyja viselt. A szultáni palota (a Topkapı) és a hárem irányítója, az asszonyok vezetője a birodalomban. A válide halála után ezt a szerepet általában a haszeki szultána, vagyis a szultán felesége töltötte be. A hárem úrnőjeként, legfőbb parancsolójaként saját lakrésszel rendelkezett a fiáé mellett, és saját személyzettel is. Ügyeibe a szultánnak sem volt közvetlen beleszólása. Ebben az időben sok szultán volt még kiskorú vagy nemtörődöm, ezért a tényleges hatalmat anyjuk vagy feleségük, a hárem teljhatalmú asszonya, a válide szultána vagy a hászeki szultána gyakorolta. Ez különösen a 17. században volt jellemző, amikor alkalmatlan vagy gyermekkorú szultánok egész sora került trónra, így a válide, a válide hiányában pedig a haszeki szultána pozíciója még jelentősebbé vált. Ezt az időszakot, melyet a nők szultanátusa névvel jellemezzük, mely körülbelül 130 évnyi időszakot ölel fel a 16. és 17. században, amely a Fenséges (szultáni) Hárem asszonyainak hatalmát, politikai befolyását mutatja.

Hürrem szultána

A nők szultánátusa a nagy hatalmú Hürrem szultánával, I. Szulejmán feleségével kezdődött. Amikor a régi szultáni palota leégett (jogos feltételezés szerint nem véletlenül), Hürrem szultána áttette székhelyét a Topkapı palotába. Ezzel végleg megerősödött pozíciója, és örökre beírta nevét a történelembe, mint az Oszmán Birodalom egyik legerősebb asszonya. Szulejmán egy káprázatos esküvői szertartás keretein belül vette feleségül kedvenc ágyasát, így az első oszmán szultán volt, aki megnősült Orhán oszmán szultán (uralkodott 1326-1362) óta, megsértve egy közel 200 éves szokást, miszerint az oszmán szultánok nem veszik el ágyasaikat. Ezelőtt még soha egyetlen rabszolga sem lett a szultán hitvese. Ez igen komoly csodálkozást és ellenszenvet váltott ki az egész birodalomban. Hürrem megkapta a haszeki címet és ezzel Szulejmán a későbbi történelemre tekintve is precedenst teremtett. Hürrem napi fizetése 2000 aszpersz volt, amivel a legjobban fizetett haszeki volt a történelemben. 

Szulejmán mellett Hürrem éppen az uralkodó ereje miatt válhatott oly befolyásossá, és nem pedig a szultán gyengekezűsége miatt. Bár ő maga sosem volt válide szultána, mivel Szulejmán előtt halt meg. Hürrem halála után, második gyermeke Mihrima vette át anyja helyét 1558-tól, mint a hárem vezetője. Majd öccse, II. Szelim uralkodása alatt a válide szultán rangot kapta meg. Ő volt az egyetlen szultáni sarj, aki betöltötte ezt a tisztséget, mivel a válide cím az uralkodók édesanyját illette meg. Hürrem hírét és hatalmát egyedül Köszem szultána tudta utolérni, aki kétszer is uralkodott válideként, ráadásul a birodalom kormányzójaként is hatalmat gyakorolt. A nők szultánátusát 1683-ig, Turhan Hatidzse szultána haláláig számítják.

Művészet

A Topkapi Szeráj számos művészeti alkotás ihletője volt, több film, festmény és zenemű készült róla. Mozart Szöktetés a szerájból című operájának alapját is ez szolgáltatta, és bár a zeneszerző boldog véget írt darabjának, a valóságban elképzelhetetlen volt, hogy az elrabolt nőt szerelme megpróbálja megszöktetni, a sikertelen vállalkozás után az uralkodó belássa a szerelem hatalmát, megbocsásson nekik, majd szabadon engedje őket. A bevett szokás inkább az volt a kegyvesztett háremhölgyek körében, hogy zsákba tették, és belevetették őket a tengerbe.

Forrás:

• National Geographic
• Töri másképp - blog
• Nők Lapja Café
• Wikipédia