Manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend a hastánc művészei között a Tarab tánc. De pontosan mi is az a Tarab? Ahhoz, hogy el tudjuk érni a Tarabot a táncunkban, először meg kell értenünk mit is jelent ez a kifejezés.

"A Tarab nem egy tánc stílus. Tarab meghatározása az, amikor a zenét hallgatva - legyen az hangszer vagy ének, avagy mindkettő egyszerre - elérjük azt az epikus pillanatot, ami leginkább kifejezi az intenzív érzelmeket, mint öröm, bánat, fájdalom, vagy bármi más erőteljes érzés. Ezt az érzést megtapasztalhatja a hastáncos, vagy a hallgató is. A zene által okozott eksztatikus élményt nevezzük Tarabnak." 
(Mohamed Shahin)

A tarab

Bárki, aki már valaha táncolt tarabot, az eksztázist és a transzot fogalmazta meg meghatározó élményként. Azonban ezeket a fogalmakat nehéz lenne akadémikusan megmagyarázni. Ezek a jelenségek számos kultúrában sokféleképen vannak jelen a Világon, ezért is olyan bonyolult pontosan definiálni a jelentésüket. A Tarab kifejezés egy arab szó, melyet nem igazán lehet más nyelvre pontosan lefordítani. A tarabot az arab kultúrában a zene érzelmi hatásának leírására használják, de a tradicionális zenével-művészettel is kapcsolatos.

A tarabot a középkori zeneszerzők és zenészek széles körben alkalmazták az Oszmán Birodalomban. A tarab szó egyúttal felidéz egy régi, az első világháború előtti zenei korszakot, melyet Egyiptomban és a Közel-Keleten gyakoroltak, és közvetlen kapcsolatban voltak az érzelmek felidézésével. (Racy 2003, p.4) Az arab kultúrában még ma is használják, ott ahol vannak olyan tényezők, melyek megkönnyítik a tarab megalkotását. A tarabot sok népzenekutató definiálta az eksztázis és a transz szinonimáit használva.

A zenészek élményét a klasszikus zeneművészeti tarab előadással kapcsolatban a „Racy in Making Music in the Arab World” sokkal inkább írja le transzként. A elsöprő transz-szerű viselkedésre az egyik legjobb példa a professzionális dobosok Irakban, akik szintén használják a tarab kifejezést csak úgy, mint más közel-keleti zenei előadásoknál, azonban ez merőben különbözik a tradicionális arab zenei művészet stílusától. Ennél fogva a zenészeknél sokkal inkább fordul elő a transz élménye, kivéve a hagyományos kairói tarab zenei művészetben, mivel a klasszikus arab zene struktúrája és szöveges anyaga teljes koncentrációt igényel az előadótól.

Transz és eksztázis

Rouget (1985) megállapította, hogy a népzenetudomány meghatározása, a transz (elragadtatás) és az eksztázis már ellentmondásos. A transz és az eksztázis kifejezést a népzenetudományban gyakran szinonimaként használják. Rouget úgy véli, hogy e fogalmak meghatározását zenei vonatkozásban is meg kell különböztetni.
A eksztázist az adott személy egyedül éli meg és ezt a tudatos tapasztalatot eltárolja a memóriájában. A víziók és a hallucináció gyakran részei a transz állapotnak, míg az eksztázis többnyire mentes az ilyen történésektől. A transzot közösségi szertartás vagy zenei előadás során élik meg, valamint eszméletvesztés és amnézia jellemzi. Az eksztázis és a transz kifejezés is azt a folyamatot írja le, amikor az érintett személy olyan fizikai vagy szellemi erőt ér el, amely során saját megszokott képességeinek határát túllépi. A transz és az eksztázis között az a fő különbség, hogy az eksztázisban az alany intenzíven koncentrál, teljes önuralmával kibővítve tudatállapotát, míg a transz táncos elveszti a kontrollt és a memóriáját a rituálé alatt.

A tarab és a tánc kapcsolata

Az eksztázis kifejezést gyakran használják a Mevlevi rend Sama szúfi ceremóniájának a leírására, melynek gyakorlói a zenét hallgatva átkerülnek egy másik tudatállapotba, egy olyan misztikus eksztázisba, melynek során egyesülnek istennel (Allah). Törökországban a kerengő dervisek táncának része a Sama rituálé, melyben az emberek hosszú ideig forognak saját tengelyük körül, anélkül, hogy elszédülnének, vagy más fizikai panaszuk lenne. A dervisek teljes mértékben tudatuknál vannak a ceremónia alatt és után is. A szúfik a zenét és a költészetet használják arra, hogy elérjék az eksztatikus állapotot és egyesüljenek istennel. (Sullivan 1997, p.282)

Az idő múlásával a tarab előadás teljes élménye és emocionális intenzitása megváltozott és talán kevésbé hangsúlyos a mai Egyiptom modern napjaiban, mint annak idején az Oszmán Birodalom alatt, mielőtt még a nyugati ipari forradalom maga után vonta volna a modern technológiát és a nagy koncert termeket. Napjainkban, különösen a városokban a transz kifejezést előbb használják a zene érzelmi töltetének kifejezésére. A tarab szó sokkal kevésbé megszokott, mint a múltban. (Rouget 1985, p.282) A tarab az ország azon kerületeiben van még jelen, ahol a vidéki emberek még mai is összegyűlnek esténként énekelni, táncolni és a vidéki közösségben népzenét játszani. [1]

A tarab és hastánc

A Tarab kifejezést tehát soha nem használjuk a táncmozulatok vagy stílus leírására. A Tarab egy olyan állapot, amikor hastánc közben teljes mértékben a zene határozza meg az érzelmeinket. Ekkor pedig a zene inspirálta érzések vezérlik a táncunkat. Ez az, amit Tarabnak nevezünk.

Eredetileg a hastáncosok olyan híres Tarab dalokat válaszottak, melyek többnyire Um Koulthoum dalok, Abd El Halim, Warda...stb. Bonyolult és komplex zenén keresztül akarták megmutatni technikai tudásuk.  A Tarab dalban a táncosok megjelenítik az érzést, a dal mondanivalóját, a dallamot, a különböző hangszerek karakterét, az erőt és a finom ritmust. [2]

Ha szeretnénk elérni a Tarabot a táncunk során olyan zenét/dalt érdemes választanunk, melynek minden mozzanatta, szövege úgy hat ránk, hogy beleremegjen lelkünk, hogy libabőrösek legyünk. Ez lehet bármilyen érzés, a lényeg, hogy teljességben megéljük azt, amit az adott zene kivált belőlünk. Ekkor az a legfontosabb, hogy merjük átadni magunk  a zenének, az érzéseinknek. Ez egy olyan hatalmas energiát fog generálni bennünk és körülöttünk, hogy a közönség akár a leghátsó sorból is azt fogja érezni, amit akkor abban a pillanatban megélünk és eltáncolunk a színpadon.

*****

Felhasznált irodalom:

[1] arabicmusicband.com

[2] Mohamed Shahin & Hanna St. John