A hastáncról a nyugati ember azt gondolja, hogy a csábítás, és a szexuális vágykeltés tánca, ami egyáltalán nem igaz. A keleti tánc - ahogy az arabok hívják -, az egyik legrégibb táncforma, mely évezredekkel ezelőtt az anyaság és a termékenység tiszteletére végzett szertartások része volt, és egyben felkészítette a női testet a szülés folyamatára. Azt is mondhatnánk, hogy a legrégebbi kismama-torna.

1961-ben találkoztam Farab Firdoz szaúdi táncossal egy fellépésem után, aki felkeltette bennem az érdeklődést, hogy a hastánc, főleg annak lassú mozdulatai és a szülés mozdulatai között szoros kapcsolat van. Azt mondta, hogy a hashullám, a hasremegtetés és a talajtánc bizonyos részei a szülés és a vajúdás természetes mozdulatain alapulnak, és évezredekkel ezelőtt egy vallásos szertartás részei voltak. Beszámolt arról, hogy az 50-es években Szaúd-Arábia a nyugat által még nem befolyásolt területein még létezett a tánc azon formája, amikor a törzs többi nőtagja a szülő nő körül táncolt. Ezt a rituálé jellegű táncot a férfiak nem nézhették. A szertartás során a nők énekükkel és folyamatos mozgásukkal hipnotizálják a szülő nőt, hogy az utánozza mozdulataikat. Ez megkönnyíti a szülést, és csökkenti az összehúzódásokkor érzett fájdalmat. Segíti az anyát, hogy ne a kontrakciók ellen dolgozzon, hanem azokkal együtt. A nők jelenléte lelki támaszt is ad, emlékeztetik egymást közös női sorsukra, hogy ugyanazokat az élettapasztalatokat kell megszerezniük.

1962-ben a london könyvtárban találtam egy könyvet Armen Ohaniantól, Shamahka táncosa címmel, melyben ezt írja:
"Egy este Kairóban alig hittem a szememnek, amikor egy táncosnőt láttam, amint egyik szent táncunkat adta elő, valamilyen bestiális rémséggé alacsonyítva. Számunkra ez a tánc az anyaság fájdalmát és misztériumát megjelenítő költemény, amire Ázsia távoli területein, ahova a nyugat romboló szele még nem ért el, mindenki tisztelettel és alázattal tekint. Itt megőrizte a tánc eredeti, primitív tisztaságát, az anyaságról szól, a fogantatás misztériumáról, arról az örömről és fájdalomról, ahogy egy új lélek érkezik a földre.

Gondolhat-e bármelyikünk - akit szintén anya szült - erre a legszentebb dologra, amit a keleti tánc olyan tisztán és művészien fejez ki, máshogy, mint mély tisztelettel? Ez a tisztelet övezi nálunk, Ázsiában az anyaságot, ahol bizonyos törzsek annyira tisztelik a hasat, hogy fontos ügyekben arra esküsznek fel, mint a szent kehelyre, ahonnan az emberiség születik."

Újra megkérdeztem Farabot, mit tud ezekről a rituálékról. Elmesélte, hogy 25 évvel azelőtt (1937-ben) jelen volt egy ilyen szülésen, amire nagymamája törzsének nőtagjai gyűltek össze. A szülés utáni ünnepségen is előadtak egy táncot, ami főleg ugyanazoknak a mozdulatoknak az ismétléséből állt. Férfiak nem lehettek jelen se a szülésen, se ezen az ünnepségen. Nekik megvoltak a saját táncaik a saját ünnepükön, ahonnan a nők voltak kizárva.

1963-ban a New York-i világkiállítás marokkói pavilonjában léptem fel. Beszélgettem a szervezőkkel, akik meglepődtek, mennyire érdekel kultúrájuk, és megígérték, hogy segítenek a kutatásaimban. Egy beszélgetésnél kiderült, hogy egyikük felesége éppen hazautazott egy kis marokkói faluba, hogy ott segítsen „a világra táncolni egy kisbabát". Ugyanazt mondta, amiről Farab mesélt. A felesége egyébként nem profi táncos, csak egy jómódú háziasszony, aki büszke volt berber gyökereire. Minden vágyam az volt, hogy láthassak egy ilyen szertartást, úgyhogy megígérték, hogy segítenek.

Már-már azt hittem, hogy marokkói barátaim elfelejtették ígéretüket, amikor 1967-ben üzenetet kaptam Casablancából, menjek, ha még érdekel ez az ügy. Egyik unokatestvérük volt szülés előtt, ráadásul a hasa méretei alapján ikreket vártak. Összepakoltam, és irány Casablanca. A feleség a repülőtéren várt, és felkészített a szituációra, amíg a falu felé utaztunk. (nem egy kimondottan turista övezet)

Mivel nem beszéltem se a berbert, se a marokkói arabot, de külsőre úgy néztem ki, mint ők, azt találtuk ki, hogy süket-némának tettetem magam, és azt mondjuk, hogy a feleség új szolgálója vagyok. Mindent előre elmagyarázott, nehogy valamin meglepődjek, és ebből rájöjjenek, hogy külföldi vagyok. Már az úton találkoztunk rokonokkal, úgyhogy azonnal meg kellett barátkoznom új szerepemmel, nehogy kiderüljön, ki vagyok.

Természetesen minden rokon házánál el kellett töltenünk egy pár órát. Szerencsére nem szedtem fel plusz kilókat ezalatt, mert a szolgálók csak a maradékot ehették, tehát nem kellett mindenhol tele ennem magam udvariasságból. "Úrnőm" behívott, hogy lássam a családi ünnepléseket is. Azt mondta, hogy új szolgáló vagyok, de szinte a fogadott lányának tekint, mert még olyan fiatal vagyok, és Allah olyan kegyetlen volt velem. Sokat énekeltek és táncoltak, később munka után a szolgálók saját Schikhatt partit tartottak, ahol én is táncoltam.

Három és fél napig tartott így az út a faluig, házról házra, mikor végre megérkeztünk, rögtön elvittek minket a helyi hammamba (fürdő).

Egy speciális sátrat állítottak fel a falu végében, unokatestvérüket már előző nap odakísérték, előtte őt is megfürdették a hammamban. Férje fontos ember volt a faluban, úgyhogy közben mindenfelé partikat rendeztek. A nő a sátor végében ült a díványon, a sátor közepén pedig egy kis lyukat ástak a földbe. Ennivaló, gyümölcs, menta tea volt bőven minden nő részére. Férfiakat nem engedtek 100 yardnál közelebb a sátorhoz. Nem tudták, hogy pontosan melyik napon fog szülni, de tudták, hogy már közel van hozzá. Közben újabb és újabb rokonok érkeztek, és még többet vártak, de ennivaló mindenkinek jutott bőven.

Egész nap énekeltünk, doboltunk, Schikhatt-ot táncoltunk, teáztunk és ettünk. Bármilyen hihetetlen, a nagyon várandós nő fél napot végigtáncolt a többiekkel, egy nagyon szép, hímzett kaftánban. Éjszaka sikerült megkérdeznem "úrnőmet", miért ástak lyukat középen. Azt mondta, abba érkezik majd a csecsemő.
Következő reggel kicsit korábban felkeltettek minket: megindult a szülés. Kiugrottunk az ágyakból, felöltöztünk, és rohantunk a sátorba. A szülő nő egy könnyebb kaftánt viselt, a kis gödör fölött guggolt, és folyt róla a víz. A többi nő több koncentrikus kört alkotva körbeállta, de mozdulatok lassabbak voltak, de erősebbek, mint a hastáncban. Ezeket a mozdulatokat ismételték, miközben lassan órairányban haladtak a körök. A szülő nő időnként felállt, és utánozta a mozdulatokat, néha pedig visszaguggolt a lyuk fölé.

Nem látszott rajta, hogy nagyon izgulna, és az se, hogy nagyon fájna neki. Csak a homlokán és a haján végigcsorduló izzadságból lehetett látni az erőfeszítését. Egyedül a déli imánál szakítottuk meg a rituálét. Szerencsére táncosként könnyen utánoztam az ima mozdulatait. Utána menta teát ittunk, és folytattuk a táncot. Körülbelül egy óra múlva egy nagyobb levegővétel után kisebb puffanást hallottunk. Fölemelte a kaftánt, egy kisfiú volt a lyukban, de a kezével jelezte, hogy még nincs vége. Negyedóra múlva újabb kis puffanás: fiú ikrek születtek.

Finom, fehér, hideg teába áztatott gyapjúval lemosták a csecsemőket, de a köldökzsinórt nem vágták el addig, amíg a méhlepény ki nem jött. Akkor egy ezüst késsel elvágták a köldökzsinórt, és eltemették a méhlepényt abba a lyukba, ahova a gyerekek születtek. A nők hangosan ujjongtak - zagareet-oltak -, erre természetesen a csecsemők elkezdtek sírni - nem csoda ekkora zajban -, és a kívülről jövő hangokból egyértelművé vált, hogy a férfiak is rájöttek, mi történt, és rögtön vitték is a híreket az apának, aki a falu másik végében várta az eseményeket a barátaival. Negyedóra múlva ott is volt. A gyerekeket addigra fehér ruhába burkolták, és kivitték megmutatni az apjuknak. Aztán visszavitték az anyjukhoz, aki a mellére tette őket. Eddigre ismét a díványon volt. A nők tovább folytatták az éneklést és a táncolást, amíg a nap le nem ment.

Vajúdás közben figyeltem a szülő nő hasát a kaftán alatt, és azt vettem észre, hogy az ösztönösen hullámzik, akár a macskámé szülés közben. "Úrnőm" azt mondta, hogy utánozta a természetes mozdulatokat, amiket egyszerűen csinálnia kellett. Egyértelművé vált: bizonyos mozdulatok, amik a hastáncba kerültek, a szülés természetes mozdulatai.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy amikor hastáncolunk, a szülést utánozzuk. Egyszerűen csak tudjuk, hogy amit csinálunk, mihez köthető, mi az eredete, tudjuk, hogy az élet tisztelete és szeretete sugárzik belőle, tehát szépnek, őszintének, nemesnek kell lennie, nem szabad egy üzleti vacsora desszertjévé alacsonyítani, közönségessé tenni.

Minden táncnak valamilyen ősi szertartás a gyökere, ezek egy része nyilván erotikus volt. Minden táncot, mozgást, amit szépen adnak elő, jó érzés nézni, és mivel a testtel kapcsolatos, érzéki. Sajnos sok túlfeszélyezett ember van, akik szerint a test egy-egy szép mozdulata buja és züllött. Ez az ő problémájuk, a beteg agyuk és az ebből fakadó félreértésük. De természetesen fontos, hogy ne adjunk okot az ilyen félreértésekre. A nyugati hastánc elnevezés ugyanilyen tévedés, az arabok maguk Raks Sharki-nak, vagyis keleti táncnak hívják a hastáncot. Szerencsére egyre többen vannak, akik tisztában vannak az orientális tánc eredeti értékeivel, és táncukkal képesek azokat meg is mutatni másoknak.

*****

Fordította: Németh Krisztina (2004) az alábbi cikkek alapján:

1. A hastánc és a szülés, Morocco, Sexology, 1964.
2. A gyökerek, Morocco, Habibi 5. No. 12.

Forrás: www.amirahastanc.hu